 |
Kehlmann tulajdonképpen mítoszrombolást végez. Lerántja a leplet a zsenikultuszról, és rámutat: a legnagyobbakként tisztelt művészek nem biztos, hogy emberileg olyan nagyon különböznek a középszerű alkotóktól. Ezt leginkább a Göttinger Pál alakította Erwin karakterén keresztül értjük meg, akivel a legkönnyebb azonosulni. Ő a leghitelesebb szemtanúja annak, hogy a villába érkező művészek valójában mennyire lehangolóan átlagosak. Az előadás végére ő az egyetlen, aki valóban egészséges tanulságot szűr le a történtekből:
mi lenne, ha a változatosság kedvéért megpróbálna boldog lenni és magasról tenni a világ dolgaira?
Szintén egyszerű gondolat, mégis keveseknek sikerül e szerint élni.
Hirtling István lubickol a pökhendi Benjamin szerepében, mint aki maga is élvezi, hogy szórakozhat mások türelmével és jóindulatával, ugyanakkor a lesajnált és kiöregedett író sötét melankóliája mindvégig érezhető marad rajta. Józan László sokkal hevesebb karaktert alakít, az általa megformált Martin szélsőségesebb figura, aki igyekszik elrejteni valódi érzéseit, véleményét pedig finomkodóan, negédesen adja elő, de csak épp annyira, hogy ki lehessen hámozni belőle, mit is gondol valójában. Átalakulása épp ezért is látványos, minthogy Benjamin pszichológiai játszmája idővel megtöri őt, ezért mindent felrúg maga körül – Józan László pedig szemmel láthatóan élvezi ezt az enyhe őrületet.
A teljes írás eléréséhez kattintson IDE >>>