RSZ: Milyen emlékeid vannak a filmről?

ŐÁ: Gyerekkoromban, 12-13 éves koromban, láttam a filmet. Elég tartalmas nevelést kaptunk, komolyzenében, filmművészetben, mindenben. Be lettünk avatva nagy monumentális művekkel. Elképesztő intuíciók, érzelmek, érzések maradtak meg bennem, nem annyira értettem, mint inkább éreztem. Sok kérdést feltettem utána, ami nagyon fontos dolog, minden generáció számára. Nagymamámat sokat beszéltettem 56-ról meg a háborúról is.

RSZ: Ez a film most színpadra kerül.

ŐÁ: Bizony, itt ez a film, aminek a színpadi adaptációjára készülünk. Nagy holdudvara van a filmnek, érthető okokból, de mindenki el tudja képzelni színpadon, amiben abszolút igazuk van, de mégsem függ össze. Mindkét műfaj elég erős, talán a színház igazabb, mert egyszeri és meg nem ismételhető. Ehhez az anyaghoz hozzá kell tennie a színháznak azt, amit csak a színház tud hozzáadni. Valami olyat, ami nem egy film színpadi másolata, hanem valami pluszt, ami nagyon igazzá és erőssé teszi, amit csak a színház tud.

RSZ: Hogyan álltál hozzá az eredetileg Darvas Iván által megformált szerephez, János figurájához?

ŐÁ: Léner András rendezővel alkotótársak vagyunk, régóta dolgozunk együtt és sok mindenben kiegészítjük egymást. Elemeztünk sok mindent, egyeztetünk dolgokat, és a saját szerepemmel kapcsolatban próbáltam olyanokat elképzelni és megfogalmazni, amik pont ezzel az erővel lehetnek jelen. Ezek ötletek a szereppel kapcsolatban. Ilyen például, hogy egy ablakban bukkanok fel, több mint egy órán keresztül egy hokedlin kuporgok. Amúgy sem hiszem, hogy János szerepét meg lehet úgy csinálni, hogy a büféből libben be az ember. Nagyon szeretek jelen lenni a kollégák között. Itt aztán különösképpen. Annyira János figurája köré fogalmazódik a film a nők részéről, ettől sajátos a dramaturgia, és a végén egy lenullázott öt évből érkezik vissza, ahol azt sem tudta, hogy máról holnapra él-e még. Nagyon kicsi dolgom van ebben a darabban, de az nagyon sűrű. A történet során szinte csak róla van szó, az édesanyja, a házvezetőnő, a felesége, a barátok részéről. Önmagának kell megfelelnie, amikor kiszabadul. Nem tudja, hogy ez most csak egy vicc? Bármikor visszavihetik. Hirtelen, mint egy látomás, megjelenik egy oltárban, ami valójában egy cella. Megfelelően horrori ez a felbukkanás. Ott áll egy sötét alak, aki egyébként végig ott volt.

RSZ: Milyen Makk Károllyal együtt dolgozni?

ŐÁ: Iszonyatosan jó humorral megáldott, bölcs, nagytudású ember, nagy élmény vele lenni. Millió kérdésem lenne hozzá, amit nincs idő feltenni. A Vidor Fesztiválon találkoztam vele, ahol zsűri elnök volt, és sikerült megnevettetnem egy improvizációval. Szabadságban hagyja a színház eszközeit és a színház útját ebben az anyagban, nem akar színpadon egy második filmet látni. Micsoda bölcsesség, hogy el tudja ereszteni az anyagot úgy, hogy egy másik alkotócsapat lép mögé és próbál valamit létrehozni, kihasználva az alkotói munkájának erejét, benne saját generációs igazainkkal.

RSZ: Különböző generációk ülnek majd a nézőtéren.

ŐÁ: Most pont egy váltásban vagyunk. Utászgenerációnak tartom a mi generációnkat, felnőttünk egy régi rendszerben, tudjuk mi a kék és piros nyakkendő és zászlófogadás jobbról, és csodáltuk a kvarcórát. Most pedig megtanuljuk a számítógép használatát. Engem mindig érdekelt, hogy ha elmentünk a boltba a nagyival, miért kellett mindig egy harmadikat is vásárolnia a cukorból meg lisztből, olajból. Mert háborús generáció. Nem dob ki semmit, bármikor bármi történhet. Hol van ettől a mai generáció? Érdekes lesz, hogy ki, hogy reagál, vagy mit gondol erről a korról.